A B1 blog gasztro rovata



Próbababák vacsorája

2017. május 19. - B1blog

Aki már evett kirakatban, az megértheti, miért akartam mindenképp kipróbálni ezt. Hadd legyek egyszer péksütemény, amit József Attila (vagyis esetünkben Vitkovics Mihály) a kirakatüvegen keresztül bámul, nyála csurran, szeme szikrát hány.libamaj.jpg

„Nincs véletlenül egy zacskótok?” – kérdeztem egyik házigazdánktól, még kint az utcán, mert dohányzott, s gondoltam, átlátja a problémát, ha csak kevés szóval is utalok rá, nem kell körmönfont magyarázattal szolgálnom a zacskó pontos jövőbeli felhasználását illetően. De kellett.

Készséges, ám értetlen tekintetét, hozzáállását látva még hozzátettem: „Nyugi, nem hányózacskónak kell, legalábbis egyelőre” –, mert egy kis szellemeskedésért nem megyek a szomszédos Gerlóczy Caféba. A magyarázat egyszerű: mint minden kulturált helyen, a Vitkovics Mihály utcai üzlethelyiség melletti falon is ott szolgált egy békebeli, falra szerelhető vasúti alumínium fedeles hamutartó, mely oly hosszú évtizedeken át szolgált a MÁV, a Gyesev és más K. und K. vasútvonalak szerelvényein, a dohányzó szakaszokban.

Hej, fel vonaton Fiuméba!,

de ez most mellékszál. Ezen hamutartók praktikus kiürítésének menete a következő, ha már túlságosan megteltek volna, mint ez az utcai példány is itt: az ember óvatosan megfogja, egy kis sínen felfelé húzza, majd ügyesen az alá tartott kis zacskóba üríti a tartalmát, s így az eszköz ismét hibátlanul elláthatja a szerepet, melyre feltalálója kárhoztatta.

Eredetileg egyébként nem is a hamutartóról gondoltam itt hosszabban cikkezni, hanem arról, ami bent, a nemdohányzó térben fog majd történni velünk. Viszont így utólag belegondolva, ez sem tűnt annyira mellékesnek, hogy csak úgy elsikolhassak felette.

Ha nem is tudtuk pontosan, hol van a Vitkovics Mihály utca, a dolog földrajzi közelségének következtében mégis aránylag pontosan érkeztünk a kedves vacsorameghívásra, melynek kiprovokálása a vártnál könnyebben ment. Először is égre-földre esküdözve megígértük, hogy írunk a dologról, persze őszintén és részrehajlás nélkül, mint bármely becsületes gasztrokritikus (ha rajtunk kívül van még ilyen egyáltalán).

Bár itt a Fekete Kör nevű szerb titkos szervezet vendégei voltunk, minket valójában nem ők, hanem egy világméretű francia gasztrovállalkozás, a Vizeat hívott. Nem úgy értve, hogy ezek vizet esznek, félig magyarul és félig angolul, hanem olyan vacsorákat (ebédet, reggelit, mittomén, tízórait) szerveznek, hogy a turisták ellátogatnak egy lakásba vagy rosszabb esetben valami más főzőhelyre (mint például egy utcára néző üzlethelyiségbe), és ott megkóstolják, amit a vendéglátó elébük tesz.

A mi vendéglátónk ez esetben nem egy magánszemély, hanem

egy Konyhakör nevű egyesület volt,

és látszott, hogy iszonyúan ki is akarnak tenni magukért. Amit én a magam részéről igencsak helyeslek, mert szeretek jót enni és inni, akár kirakatban is, sőt.

Most megpróbálom elmondani, mi volt. Először is volt két jópofa szakácssrác, két fiatal házigazda, egy fiú meg egy lány (a zacskós, akiről már értekeztem fentebb). És voltunk mi, a vendégek.

Mi viszont premier plánban, a kirakatban.

kirakatban.jpgMindenekelőtt ittunk, előbb egy erdélyi rosé pétillant-t, vagyis habzóbort, könnyűt, hűvöset, áttetszőt. Utána jött a welcome-drink, vagyis a szilvapálinka, nem kérdeztük, erdélyi-e vagy szatmári, ne adj isten szerb. (Csak zárójelben, most hogy megint felmerült: Vitkovics is szerb volt, ha egri is, de kétnyelvű innen, felőlünk, még a századfordulóról, amelyen Napoleon vitézkedett Bécsben is, Moszkvában is, zárójel bezárva.)

Szólnék valamit az ételekről is (bár az italok is szaporodtak még később, de azokból egyszerre ennyi hirtelen, éhgyomorra, elég is volt). Az első fogás valami kis semmiség volt: polenta habos szürke krémmel, kétféle vaj és házi kenyér, rozé kacsamell, spárga (később a spárga ismételte önmagát, egyáltalán nem unalmasan). Utána jött mutatóba egy kis csirkemáj, zöld, glazírozott (leforrázott, hideg vízzel nyaköntött) káposztalevéllel, mindenesetre finom volt és szép. Majd libamáj következett, gyógyszertári adagban, erdei gombával, gyökérrel, magos kenyérrel.

És még mindig éhesek voltunk.

Hogy az előételeken nagynehezen túljutottunk, jött egy képletes mennyiségű halleves, előbb csak a szilárd részek, talán svéd-magyaros-szerbes rendben: haldarabok, de semmiképpen nem ponty, paprikacsíkok, valami zöld gizgaz, tintahalas fekete tésztával körbetekerve, nyakonöntve később hallével, furcsán. Nem volt rossz, de nem volt halászlé sem, legalábbis nem úgy. Mindehhez kaptunk kedves száraz fehérbort, valamiért kiment a fejemből a neve, talán kimosta onnan a később kapott vörösbor, testesebb, andalítóbb. Ehhez már igazi főfogást kaptunk, friss újkrumplival, fehér babbal körített marhapofát, olyan érettet, omlósat, amilyent csak nagy odafigyeléssel, kiváló alapanyagból lehetséges főzni. Azt tanítani kéne szerintem, ha még az óra előtt nem enné fel az ember az egészet, nyom nélkül, a tányérját kapargatva.

Tulajdonképpen csak másfél óra telt el a kirakatban, közben ránk is sötétedett, lehetett kintről, az utcáról fényképezni minket, elégedett kirakati bábukat, egyre nagyobb hassal, és ööö egyre ittasabb úr- és hölgyvezetőket, még szerencse, hogy mindannyian itt lakunk a közelben, ha nem is ennyire publikusan, kicsit intimebb ki- és belátással, magasabb emeleteken.

Hanem az evés-ivásnak sajnos itt még nem egészen fellegzett be. Mert a kötelesség, ugye, gondolhatták ők, a vendéglátók, és elénk helyeztek végül egy fehér és egy fekete gombócot, mint utóbb kiderült túróból, közéjük epret. A fehér sem tűnt túl édesnek, a feketét borsba forgatták, minket pedig, úgy éreztük, előbb kátrányba, aztán tollba, de akárhogy is, nagyon furcsán kezdtük érezni magunkat.halleves_1.jpg

Minden finom volt pedig, egyenként. Enni is, inni, gondolom, az utcáról nézni is. Mégis a röpke két, gyorsan elszállt óra alatt annyira összekeveredett, összerázódott, borba áztatódott minden, amit az ingünk alá toltunk, hogy alig bírtunk hazavánszorogni, nehezen hörögni, sóhajtozni, négy fal között picit szenvelegni.

Hogy sok volt-e? Sok.

Hogy gasztro-kakofón?

Hát az. Sokat ettünk és ittunk, túl sokat, túl gyorsan, túlságosan összevissza. Pedig a jóindulat megvolt bennünk, tanúk vagyunk rá.

Mit kívántunk másnap? Munkát nem, kenyeret igen. Két pirítóst, enyhülést, egyszerű ízeket, hozzá meggyszörpöt. Meg még előtte, kora reggel, egy gyors unikumot, kifejezetten gyomorbajra valót.

T. J.

 

A bejegyzés trackback címe:

http://b1gasztro.blog.hu/api/trackback/id/tr6912525633

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.