A B1 blog gasztro rovata



Tokyo Underground - (gasztro-enterológiai kispróza)

2015. szeptember 17. - Tardosj

A minap, talán épp pénteken, amikor már épp lábadozott az édszéből (szerinte torokfájás, és humánusan ráhagytam), a Marci nekem támadt az I. (Szent) István park sarkán, ahol szorgosan álmodoztam, mert sütött a nap, és mindenfelé barátságos kutyák legelésztek, meg egy idétlen szőrtelen is. Hogy aszongya menjünk yummberezni. Hát te sört szoksz inni, nem? Nem pedig ilyen távol-keleti röviditalokat.
pingvines_szalveta.jpg

De szerinte én rendkívül tájékozatlan vagyok a nagyvárosi dolgokban (amióta falun lakom), mert a Yummber, az nem egy általam eddig ismeretlen egzotikus alkoholféleség, hanem valami ételmegosztó applikáció (ha be van nyomva, csak minden harmadik szavát értem, de most józan volt, úgyhogy szinte semmit). A kutyák is elég furcsán néztek rá. Csak a hajléktalanok tűrték apatikusan, hogy összevissza beszéljen, mint egy túlfizetett kormányszóvivő.

Na erre leültünk a rendkívül környezetbarát fagyizóval szembeni kőpárkányra, és a Marci valami hosszú monológba kezdett. Ennek lényege szerint hívjunk egy Ubert, üljünk bele és menjünk el ebédelni valakihez, házhoz. Üljünk, mondtam rezignáltan, de előbb igyunk egy ingyen fröccsöt valahol, hogy megfelelően föl legyek ébredülve, mert ugyan álmomban is tudok bárkit sértegetni, de ilyenkor utólag szinte semmire nem emlékszem. (És csodálkozom, hogy általam ismeretlen emberek sem állnak velem soha többé szóba.)
marci_yumber.jpg

Így is lett, a Sarki fűszeresnél tolongtak a népek, és amíg Marci ilyen magántaxit hívott, valami egészen hideg és rendkívül gyöngyöző fröcsit belémtuszakoltak a helyi szépasszonyok, vagyis hát ami maradt belőlük. (Ezt később ki kell majd húzni, ha el nem felejtem. De el fogom.)

Amíg Marci applikált, néhány szelfis kép is készült, általában ezek nem publikusak, kivéve, ha a szerkesztő úr beteszi őket a lapba. Mindeközben a tulaj, Nemesvölgyi kolléga elégedetten dörzsölte hatalmas kezeit. Sajnos több fröccs aztán nem is volt, mert jött a második Uber. (Az első, valami szuzukis Marika állítólag megijedt, amikor megtudta, kiket kell szállítani, pedig szerintem a Marci baja nem ragályos, de a második kellően tájékozatlan volt, csak ahhoz ragaszkodott, hogy a csikket a kocsi karosszériáján kívül helyezzem el esztétikusan az úttesten, méghozzá szigorúan a fuvaresemény megkezdése előtt.)

Ez a fiatal srác szerencsére irodalmilag teljesen műveletlen volt, kert_nyitokep.jpgmég a Vagesztől sem olvasott semmit (mondjuk én se sokat persze, bár közben vagy tíz recenziót is írtam a könyveiről).

Így rajongó pillantásaitól mentesen mehettünk enni a kies budai tájakra. „Évek óta nem voltam Budán”, tette hozzá alanyi költőként szimpatikusan elmerengve a Marci, de én se sokat értettem az egészből, csak annyi jött át, hogy valamelyik hídon át kell menni, mondjuk amelyiket éppen nem renoválják.

Így kerültünk a Horthy Miklósról elnevezett Bartók Béla útra, de közben nem volt útlevél-ellenőrzés, úgy látszik, ezt a részt már Pesthez csatolták, lehet, hogy a Tarlós, mint a Margitszigetet, de a Marci szerint még a Demszky volt az. Mivel politikai kérdésekben általában nem kötözködöm az útitársaimmal, ezt ráhagytam, miközben sofőrünk, akinek kedvenc mondása: „ suhanunk”, egykedvűen tekergette a kormányt. „Szédülök” – tettem még hozzá, szinte automatikusan, mert majdnem mindig ezt mondom, ha valami dugóba szorulunk.

Így érkeztünk el egy bérház elé, ahol a konspirációs szabályoknak megfelelően a Marci felhívott egy ismeretlen embert, akit később megismertünk, mert lejött a kapu elé, hogy beengedjen minket.

Ez egy teljesen európai kinézetű japán pofa volt, aki MaPu tofut főzött (vagy sütött) nekünk, ami szintén nem egy japán rövidital (sajnos), s ezt hamarosan szóvá is tettük neki. Igaz, a Marci még csak lábadozott, úgyhogy ő inkább egy sört ivott volna, lehetőleg egy Kungfu nevű dél-koreait, de ehelyett zöld teát kaptunk, amit buddhához illó sztoizmussal az arcunkon el is fogyasztottunk.

Ez egy ilyen harakiri-filozofikus pofa lehetett, mert egész jól elviselt minket, és amikor mondtam neki, hogy mi elsősorban dohányozni jöttünk, és nem is vagyunk annyira éhesek, még ha inni tudnánk is ezt-azt, egyszerűen kikormányozott minket a kis erkélyére, amely csaknem egy terasz, kertkapcsolattal meg minden. Belengte az ősz előtti koranyári hangulat a Marlboro Light ég felé kanyargó füstjét. (Ez volt a lírai rész.)

Aztán kihozta a MaPu tofut. Én korábban azt hittem, hogy ez valami teherautó, de nem, hanem ilyen kínai rizs

(épp olyan, mint a magyar, csak nincs gusztusosan összeragadva, nem csirizes) valami darált kóser disznóhúsos szószban, megszórva gyanúsan puha fehér kockákkal, amiket a Marci a lábadozására hivatkozva gondosan kikerült. Ő ezeket ismeri, egyszer már élt Thaiföldön is, egy ottani kocsmában, valami vaddisznóval.

Kaptunk szalvétát is, mert a Marci kicsit még szipogott, talán pingvin lehetett rajta, direkt megjegyeztem. Persze a szó „memorizáltam” értelmében, mert vendégségben nem szoktam rosszízű megjegyzéseket tenni, még szalvétákra sem. Kivéve persze a pingvinmintásakat, mert olyankor nem mindig sikerül megállnom.

A főtofu jó volt, nem volt ugyan sok, de ebben a nyárvégi őszelőben épp elég, mondjuk azt megjegyezném, hogy háromszor említettem meg minden látható eredmény nélkül: ehhez milyen jól csúszna egy jó hideg fehér fröccs. Házigazdánk, egy teljesen sztoikus keleti tolmács, nekem is rezzenéstelen arccal töltött a Teszkó Gazdaságos buborékmentes ásványvízből. Ez olyan, mint a csapvíz, csak nincs benne elegendő az emberi szervezet számára nélkülözhetetlen klórból.

Én mindent megettem, kivéve talán 435 rizsszemet, de a Marci rendkívül gondosan hagyott a tányérján néhány feltűnő viselkedésű fehér dobókockát, amelyeken szabad szemmel nem látszott, pókerje van-e. De láttam rajta, hogy elkapja a játékszenvedély, mert hirtelen japánul kezdett beszélni, ami nagyon szép volt tőle, hiszen egy szót sem tud ezen a nyelven, csak a Vagesz könyvéből, a Tokyo Undergroundból szokott ilyen esetekben hatásosnak gondolt idézeteket felmondani. Erről a könyvről régebben már én is elmondtam sok szépet és jót a különféle hazai folyóiratokban, olyannyira, hogy nemrégen elhatároztam: egyszer majd el is olvasom. Remélem, nem japánul van.

Amikor már eleget dohányoztunk és a Marci sokat beszélt távol-keletiül, házigazdánk már nem bírta tovább, és bejelentette, hogy van desszert is, valami vietnami puding, csak azt felejtette el hozzátenni, hogy ilyen barna üvegdarabka van a tetején, a gyémántnál nem sokkal keményebb, és beleragad a fogba. Ezt vietnamiul karamellnek mondják, és őszerinte nem úgy sikerült, ahogy először gondolta. Ennek ellenére eléggé nagy bizalommal fordultam ezen édességfajta felé.

Meg ott volt a buddhista zöld tea is, még ha én ilyenkor már valami didzsesztívre szoktam is vágyni, mongyuk calvadosra.

A korai óra ellenére.

Aztán még beszélgettünk is, szerencsére csak részben japánul, így egy-két szót én is elcsíphettem, bár ez a budai tájszólás továbbra sem az erősségem. Azt tudtam, hogy az „arigato” az a köszönöm, és szerintem a pasi vezetékneve lehetett ez a Yummber, mert többször is bemutatkozott, és szó volt még másról is, ami valószínűleg elkerülte a figyelmemet.suti_nem_suti_4.jpg

Annyit tudok még, de ez is csak a Tokyo Undergroundról jutott eszembe, hogy a négyes metróval jöttünk vissza Pestre, életemben először ültem rajta, mert eddig még sosem jártam Japánban. Szép volt, és nem is kellett az utasokat betömködni a kocsikba, amiből leszűrtem a következtetést, hogy nem kell mindent elhinni, amit az ember az M1 csatornán lát.

 

Tardos János

A bejegyzés trackback címe:

https://b1gasztro.blog.hu/api/trackback/id/tr257793322

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.